Sniper – Praise & Prelude To A New World

Sniper – Praise & Prelude To A New World (2003)



Az első a három 2003-as Sniper album közül. Szintén PoPgrom-os kiadás. A dalszövegek ezúttal megtalálhatóak a bookletben két sokatmondó rajz, és a köszönetlista társaságában. 10 szokásos Sniper nóta angol nyelven, amik nem jobbak, de nem is rosszabbak az átlagos Sniper daloknál. Slágerek most is vannak a „White Slut” rockosabb verziója, és a „Punishment Must Fit The Crime” személyében. Semmilyen tekintetben nem egy kiemelkedő alkotás, mégis azt mondom, hogy jó kis lemez. A dallamos rockzene hívei nem véletlenül kedvelik ezt a zenekart. Nem okoznak csalódást, de nem is újítják meg a műfajt.

10 Szám 31:11 perc

Kriegsberichter 6 DVD

Look, Learn & Let The Hatred Burn



Sok-sok csúszás és majd 6 évnyi várakozás után végre megjelent sorrendben a 6 része a Kriegsberichter videómagazinnak. Szokás szerint igényes köntöst kapott, de ez (el)várható volt.
A menü, hasonlóan a borítóhoz vérprofi, a jelenetek „totenkopfok”-ba montírozva, csakúgy, mint a Razor’s Edge egyik régebbi koncertfilmjénél (RE Live In Germany 1994).
Ha átverekedtük magunk az intrón, rögtön egy amcsi fesztiválra látogatunk el (Cultivate the Hate), amin a Max Resist, Youngland, White Knuckle Driver zenekarok léptek fel. Igen rövidre sikeredett, túl rövidre. Kb. 6 perces az egész. Mielőtt magunkhoz térnénk a hirtelen váltásból, már véget is ért a 4-Skins „Evil” című nótájához készült videóklip, és javában megy a Jasával (a sorozat készítője) forgatott interjú.
A betegesen lesoványodott Jasa után 5 igen jó karban lévő német bajtárs próbálja megvédeni a boltját, az őket igencsak provokáló vörös felvonulókkal szemben. Ahogy előkerülnek a baseball ütők, előkerül az egyik rendőr fegyvere is (Ha valakiben felmerülne esetleg a gondolat, hogy az ottani zsaruk biztos mindig így járnak el, és így legalább valamiféle rend van, azt sajnos el kell keserítsem. A jewtube-on kb. ezzel a felvétellel egy időben keringett egy másik is. Ez esetben ugyanilyen rendőr bácsik – ezúttal teljes rohamfelszerelésben – próbáltak egy török bűnözőt bevinni, aki saját családja védelmére bízta magát. Ahogy az mostanában lenni szokott, a beilleszkedni vágyók mindenféle különösebb következmény nélkül nekieshettek a rendőröknek. Annak ellenére, hogy sok zsaru megsérült, nem hogy pisztoly, de még gumibot is csak elvétve került elő. Rábízom mindenkire, vonja le a megfelelő következtetést, ha akarja.). A jewtube-os felvételt annak idején bárki megnézhette, és azt mindenféle változtatás nélkül egyszerűen bemásolták az ötös koponyába.
A „The Battle Beyond Stardom” tulajdonképpen egy tipikusnak mondható C18-as videó, amiben a saját álláspontjukat ecsetelgetik. Megkapja a magáét az Avalon zenekar, Saga, a kezdő képen pedig még Ken is. Az interjú alanya Bart (ezúttal maszk nélkül), aki ez esetben mint B&H vezető nyilatkozik. Bár a stílusa eléggé nyers, mégis azt kell mondanom, van néhány olyan gondolat Bart részéről, amin érdemes eltöprengeni. A végén még egy kemény fricska az Avalon énekesének, aztán át is adhatjuk magunkat a No Remorse „We Play For You” videó élvezetének. A Psychos In Blue hivatott arra, hogy elregélje nekünk hová sikerült süllyednie a rendőrségnek a második világháború óta. Az ezt követő néhány percben pedig a Skrewdriver „Voice Of Britain”-ját (egy pár éve előkerült 1988-as londoni fellépés segítségével, még Kereszt Marcival a gitárnál) csodálhatjuk meg. Majd két elhunyt aktivistának; Marcel Schilf-nek és Ian Stuart-nak állítanak emléket. Az elsőnek egy rövid életrajz, utóbbinak egy ’83-as interjú formájában (Az ISD interjú egyébként németül hangzik el angol felirattal). Az emlékezéseket megszakítja a Pitbullfarm videóklipje, és néhány „rasszista rajzfilm”. Hess életének bemutatása után egy 2007-es németországi megemlékezés tanúsítja, hogy a Spandau 7-es számú elítéltje halála után 20 évvel sem merült feledésbe. A szintén németföldi Presse Fest híradás után az utolsó pár percet a No Remorse „See You In Valhalla” örökzöldjének szentelték. Ez még a 94-es svédországi koncerten lett rögzítve. A befejezés ezúttal meglepően rövidre sikerült, de ez zavart a legkevésbé.

A kivitelezésben nem csalódtam. Ami a tartalmat illeti, annál inkább. Az ajánlók kimaradtak. A zene pedig szinte teljesen háttérbe szorult. Ha nem számolom a videó klipeket, csak az amcsi beszámolót tudom ide sorolni. A 3 interjú közül kettőt a forgalmazó, és a készítő jegyez. A harmadik pedig egy régi tévés Ian Stuart riport. Így igazi értéke igazából csak az utolsónak van. Az az érzésem, hogy mivel az évek alatt sikerült gyakorlatilag mindenkivel összeveszniük, így nem maradt senki, aki szerepelhetne a filmen.

66 perc. DVD minőség. Abszolút profi kivitelezés minden tekintetben, kivéve a tartalmat.

Landser – Rock Gegen Oben / Deutsche Wut

Landser – Rock Gegen Oben / Deutsche Wut (1997)



Az 1997 októberében, az USA-ban készült kiadvány külsőre hozza a már megszokott igénytelenséget (A borítóban egyébként magyar zenekaroknak, bajtársaknak is köszönetet mondanak.). Ami nem igazán vette el a kedvem a dologról, hiszen hozzám csak ’99 környékén jutott el, és addigra már mindenki ájultan fetrengett tőle, a skin lányok pedig önkívületi állapotban kutattak a világhálón, hogy hátha sikerül valahogy a közelébe férkőzniük az akkor még névtelenségbe burkolózó srácoknak (Persze a Német banánköztársaság rendőrei is mindent megtettek, hogy elkapják őket.). Véleményem szerint is ez lett a legjobb lemezük. A 13 dalból 3 feldolgozás (DOA, Lokalmatadore, Johnny Rebel), a többi saját szerzemény. A „Freiheit” Gottfried Küssel-nek szól (aztán amolyan himnuszféle lett belőle), a „Rebell” című balladát meg Griffinnek (Aryan, Stonehammer) írták. A másik ballada Rudolf Hess-nek állít emléket. Ezek mellett aztán felsorakoznak azok a nóták, amik miatt nagyon gyorsan tiltólistára került a BRD-ben. A „Zigeunerpack”-ban a mozdonyszőkék, a „Polacken Tango”-ban pedig a lengyelek kapják meg a magukét (és még én vagyok soviniszta…). Nem maradhatnak ki a sharpok sem, akiknek a „Döner Skins”-ben húzzák el a nótájukat. A számok előtt ezúttal is ötletes bevágások, odaillő párbeszédek kaptak helyet. Igazán elsöprő album, de nem valószínű, hogy a lengyel kamerádok is így gondolják.

13 Szám 35:47 perc

Warfare 88 – F.T.W. The Complete Discography

Warfare 88 – F.T.W. The Complete Discography (2009)



A Warfare 88 volt Roy és Tom (Cut Throat, The Old Souls, Powerhaus, Final War, stb.) első zenekara. A borítót elnézve elég egyértelmű, hogy egy hate-punk bandáról van szó, a lemez pedig tartalmazza az összes felvételüket (Az FTW rövidítés klasszikus értelme a Fuck The World volt, de mostanában inkább fehér fajvédők használják, és a Forever Truly White jelentést takarja.). Érdekes, hogy itt még Tom énekel, míg Roy csak a háttérvokálért felelős. A későbbi zenekaroknál ez a szerep felcserélődik. A minőség végig elfogadható, annak ellenére, hogy a demódalokat is feltették a korongra. Található pár feldolgozás is, amelyek eredetije az Exploited, People Haters, Creedence Clearwater Revival, és The Kicker Boys zenekarok nevéhez fűződik. Ezek közül csak az első kettőt ismerem, a többiről a büdös életben nem halottam. Visszatérve a borítóra, szerintem ez a CD gyenge pontja. A minimális követelményeknek ugyan sikerült eleget tenni, de a számlistát például sikerült elrontani, ami eléggé sajnálatos, annak fényében, hogy másra nem is nagyon kellett odafigyelni (A 6-os szám a 12-es helyre került, a közöttük levők pedig egy helyet előre csúsztak). Sajnos csak azt a közhelyet tudom elsütni, hogy aki szereti a két úr munkáit, vagy a punkot radikálisabb szövegekkel, az nem fog csalódni. A hibái ellenére figyelemre méltó kiadvány.

42 Szám 78:21 perc

No Remorse – The New Stormtroopers

No Remorse – The New Stormtroopers (1989)



1989 februárja ismét a stúdióban talált a bandára. Az új rohamosztagosok bizony nem bírtak magukkal, hiszen már a harmadik albumukat vették fel egy éven belül. A bakelit és a később megjelent (NR Records-os) CD-s változat között megint van némi difi. Az utóbbiról lehagyták a „House Of The Rising Sun”-t (ez eredetileg egy Eric Burden & The Animals dal volt, és később a Blood Against Gold című NR CD-n adták ki), és helyette rátették a „Fate Dictator” eredeti verzióját. Burnley ezúttal is előrukkolt néhány slágerrel (Living Nightmare, Keep It White, We Play For You), amik szépen megférnek a többi, átlagos nóta mellett. Maradt a szép, színes borító, amit megint csak teleraktak dalszövegekkel, fényképekkel. Talán kevésbé ismert lemeze ez a zenekarnak, pedig egyáltalán nem lóg ki a sorból. Kellemes dallamok, igényes szövegek, ízléses kivitelezés.

11+1 Szám 49:10 perc

Kriegsberichter 5 DVD

Look, Learn & Let The Hatred Burn



Amikor 1997 őszén megjelent a negyedik rész, nem gondoltam volna, hogy durván 5 évet kell majd várni a folytatásra. A csomagolás talán az eddigi legprofibb. Ezúttal teljesen színes, és jól eltalált, bár a horogkereszt miatt kapásból jó néhány országban betiltották.
A menü szintén igen impozáns látványt nyújt, és természetesen interaktív. A Sniper „Punishment must fit the crime”-ja pedig nem rossz aláfestésnek, én személy szerint azonban nem ezt a nótájukat raktam volna be.
Az intró ezúttal Tom Metzger (W.A.R.) üdvözletével indul, majd egyenesen egy svédországi Vinland Warriors interjúba csöppenünk. A francia-kanadai srácok után egy igen undorító videó klip a People Haters „Mud People” (Az amerikai kontinensen „mud people”-nak azaz sárembereknek nevezik a nem fehéreket. Talán nem lesz nehéz kitalálni, hogy miért.) című számára. Ezt nem részletezném, mindenki vonja le a következtetést (igaz, ezt a videó készítői is megteszik a klip végén). A Lies & Fire egy svéd akcióról szól, melyben a legújabb holocaust irodalmat teszik terítékre – vagy inkább dobják a tűzbe – az északi aktivisták. A zenei fronton a német Hate Society-val próbál jobban megismertetni minket Pernod, az énekes, több-kevesebb sikerrel. A VV-al szemben ez a manus abszolút unszimpatikus volt számomra (Lehet, hogy az is közrejátszott ebben, hogy itt amilyen lelkesen terjeszti az igét, később olyan hevesen támadja azt. Gyakorlatilag egy náciellenes punk lett belőle). Érdekes ellentéte ennek a következő összeállítás, amelyben egy olyan emberre emlékeznek, aki haláláig hű maradt ahhoz, amit helyesnek tartott, és nem bánt meg semmit. A 2000-es RH emlékmenetekhez bizonyos szempontból szervesen kapcsolódik a „Hail” üdvözlés története, ami némi ismeretterjesztő ízt ad a dolognak. A Dave-vel (Lightning Rod, MSR Productions) készült interjúban tényleg elég érdekes dolgok hangzanak el; szerinte például csak a nordikus és az angolszász emberek az árják (ezek szerint Hitler sem volt az), a tetoválás undorító dolog (ebben annyi igazság van, hogy néhány emberrel tényleg elszalad a ló, és a sok firka már nem feltétlenül nyújt esztétikus látványt). Azért nem kell az urat ez alapján elítélni, hiszen bár a leírt példák alapján ugyan én sem vagyok árja, és a tetováláshoz is másként állok, pár levélváltás után kiderült, hogy ezek nem úgy fedik a valóságot, ahogy az ember elsőre képzelné. Kicsit félrevezető így a dolog első ránézésre.
A karikatúrák segítségével készített Anna Frank napló valószínűleg jónéhány holocaustrajongónál kiverte a biztosítékot, hiszen C18-as felfogásban készült. A Mistreat részéről ezúttal Miika nyilatkozik. Sajnos eléggé nehéz megérteni, mit mond, mivel eléggé be van rúgva. A White Media-ban néhány magazint ajánlanak nekünk (sajnos nem túl sok maradt meg). Az ausztrál Fortress-t egy 1999-es finn fellépés alkalmával faggatják, Scott pedig készségesen válaszol a kérdésekre. Jocke a főszereplője a tetkós rovatnak, akinek tényleg van mit mutogatnia, bár az arctetoválás szerintem már egy csöppet túlzás. A nagy visszatérés apropóján a Kev-vel készült 2001-es riport sok Skullhead rajongónak érdekes lehet (Sajnos a nagy visszatérés nem tartott sokáig. Turner úr nem sokkal később visszatért a Techno iparba). A fellépési stílusa alapján Ken-hez tudnám hasonlítani, kicsit gyengébb kivitelben (Az olasz koncerten tényleg nagyot alakíthatott, de tapasztalataim szerint a taljánokat nem kell félteni, ha bulizásról van szó). A holocaust perceket egy BH C18 USA interjú váltja, az inkognitó megőrzése érdekében; maszkban (még a hülye is látja, hogy Bart rejtőzik a csuklya alatt…). Megint feltűnik Jens (Kraftschlag), aki majdnem olyan kihagyhatatlan a sorozatból, mint ISD. Később visszatérünk a RH emlékmenetekhez. Ezúttal Dániából láthatunk 2001-es képsorokat (Marchel Schilf-fel az élen). Top 10-ek szerte Európából. Oroszhon vezető bandájának, a Kolovrátnak frontembere; Dennis szolgál felvilágosítással az ottani helyzetről. Utána a Sniper debütáló CD-jének (ami nem mellékesen teljesen át van itatva oroszellenességgel) ajánlója következik. Megemlékezés egy fiatal svédről egy azóta már rendszeressé vált fáklyás felvonulás keretében (A Salem-i emlékmenetről van szó. A Daniel Wretström nevű 17 éves fiatalembert 2000 december 9.-e éjjelén gyilkolták meg színes bevándorlók Stockholm külvárosában, Salem-ben. A Vit Legion (Fehér Légió) dobosa volt, és a zenekar a srác halála után továbbra is Daniel anyjának házában tartja próbáit. Jobb kezét csuklóból levágták, miután agyonverték. Néhány napra rá történt ez a megmozdulás, amit azóta évente megrendeznek. A vörös horda általában két-háromszáz főt tud felvonultatni, akik aztán rendre nekimennek a rendezvényt felügyelő rendőröknek. Kíváncsi lennék, mennyire lennének bátrak, ha a zsaruk csak egyszer otthagynák őket a kb.: 1200-2000 felvonulóval szemben). Aztán Svédországnál maradva jön egy hosszabb Pluton Svea interjú Jocke-kal (nemsokára belőle is közellenség lesz) és a No Remorse „Birth Of A Nation” videó klipje Jasa rendezésében. A befejezéshez egy polkorrekt film részletét használták fel, amiben a németek a „Tomorrow Belongs To Me”-t éneklik (Ezt a dalt dolgozta fel ISD is, annak ellenére, hogy a szerzők mindketten zs….k). A vége után feltűnik még egy bónusz felvétel is, egy 2003-as demonstráció formájában.

110 perc. Interaktív menü, minden szempontból profi kivitelezés. Ez volt az első rész, ami már eleve DVD-re készült, így elég jó minőségű. Kivétel persze a régebbi, VHS-re készített bejátszásokat.

Confident Of Victory – F.N.A.B.

Confident Of Victory – F.N.A.B. (Freedom Nation And Blood - 2001)



Őszintén szólva nem igazán hittem, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy bárki is tudna újat mutatni az NS színtéren. Hiszen gyakorlatilag már minden zenei stílust sikerült felfedezni, létrehozni. Vannak már rock, oi!, hardcore, hatecore, ilyen core, meg olyan core bandáink, NSBM, BM, RAC, metál, és még Isten tudja hány olyan stílust képviselő zenekarunk, amiket még besorolni sem tudok.
Néhány fiatal senftenbergi srácnak sikerült a lehetetlen. A megoldás pedig hihetetlenül egyszerű volt. Fogtak egy csomó műfajt, szépen összekeverték, és egy nagyon különleges hangzást kialakítva létrehozták a COV-ot. Ahhoz persze, hogy ez tényleg jól működjön szükség volt egy igazán jó adottságokkal rendelkező, képzett énekesre. Erre a szerepre tökéletesen megfelelt Rico, aki aztán tényleg érti a dolgát. A zenével együtt változik a hangja (vagy a zene követi a hangját?). A black metál egyik pillanatról a másikra dallamos rockká szelídül, és az ének is ennek megfelelően hintázik. Az, hogy ennek ellenére egy izgalmas és változatos albumot sikerült létrehozni, nem pedig egy össze-vissza csörömpölést (sajnos ilyen kiadványok is kerültek már napvilágra), az csak az előadókat dicséri. Nehéz munka lehetett, de megérte. Végül 10 remekbeszabott dal született (köztük a Let The Battle Begin, Sieg, Blowing Flag). Angol és német nyelvű szerzemények váltogatják egymást, amiknek a szövegeit tartalmazza a 12 oldalas, színes booklet (az 5-ös, és a 7-es dal felcserélve szerepel a borítón). Az egyetlen dolog, amibe beleköthetnék, az a banda nevének a megjelenítése. Jobb lett volna egy rájuk szabott felirat (mint például ami az Archívumnak van). Igaz, ez csak szőrszálhasogatás, ami általában nem jellemző rám, így most is eltekintek tőle.

10 Szám 40:17 perc