skip to main |
skip to sidebar
Mistreat – The Flame From The North
A Mistreat második korongját (tekintve a debütáló hatalmas sikerét) igen nagy várakozás előzte meg. Aztán amikor kijött általában mindenki azt mondta, hogy jó-jó, de az előző sokkal jobb volt, stb. Én azon a véleményen vagyok, hogy se nem jobb se nem rosszabb. A fiúk nem változtattak a jól bevált recepten. Összehoztak 12 extra dallamos nótát, 9 angol (ezek egyébként egytől-egyig slágerré váltak) és 3 finn nyelvűt. Olyan szerzemények szerepelnek a repertoárban, mint a Skinhead Girl (ennek akusztikus verziójával találkozhatunk a Best Soldiers második részén), a Shattered, a buli nóta These Days, a James Earl Ray (ő lőtte le Martin Luther King-et), és még sorolhatnám. Gyakorlatilag tényleg leírhatnám az egész tracklistát, de nem teszem. Elég, ha még hozzáteszem, hogy az első nóta a CD-n nem más, mint a valaha volt legnagyobb Mistreat sláger; a Finland Skinhead. Még mindenképp meg kell említenem, hogy található a lemezen még egy 13-ik, rejtett dal is, ami nem tudom igazán, hogy poén, vagy egyszerűen csak hiba. Nem tudom hova tenni.
A külalak szinte teljesen megegyezik az első lemezével (természetesen itt is NorthX-es újrakiadásról van szó), így nem írom le újra.
13 Szám 38:03 perc
Landser – Republik Der Strolche (1995)
Három évvel a DRKW után Luni újabb CD-vel jelentkezett. A Republik Der Strolche (Csövesek köztársasága) egyenes folytatása a debütáló albumnak. A kivitelezés továbbra is hagy némi kívánnivalót maga után, mégis megpróbáltak valamit javítani rajta. A fekete-fehér kihajtható CD lapocskában ezúttal a köszönőlista mellett egy rövid kis írást is találunk. Összesen 14 nótát pakoltak a lemezre. A 11 saját nóta mellett 3 feldolgozás is helyet kapott; Kein Herz Für Marxisten, ami a Fortress Commie Scum-ja, és ami szerintem elég pocsékra sikeredett, a Johnny Rebel klasszikus (Afrika Lied) természetesen németül, és a 10 Kleine Kommi-Schweine (Toten Hosen ? ). A zenekar egyébként hű maradt az anyanyelvéhez, és ezt a jó szokásukat fennállásuk végéig megtartották. (Ha jól tudom, mindössze egy angol nyelvű nóta született egész idő alatt, az 88 RNR Band, ami tulajdonképpen a Landser című dal angol átírata és a Blood & Honour válogatássorozat harmadik részén kapott helyet.). Ami a saját dalokat illeti, elég változatos a kép. Itt már igen kiforrottak a mókás, ugyanakkor igen nyers mondanivalóval bíró nóták (Koma Kolonne, KPS). Emellett azonban komoly szerzemények is helyet kaptak. Ezek közül talán kiemelkedik az Ian Stuart emlékdal, ami talán választ ad arra, miért is volt olyan népszerű ISD (elsősorban persze Kelet-Németországban).
(A "Xenophobia" számhoz pedig egy érdekes történet is tartozik; Igen ötletesen egy a Romper Stomper című filmből kölcsönzött monológgal indul, mivel kínai ellenes dalról van szó. A refrénben szereplő "FiChi, FiChi Gute Reise" (FiChi = Fickenden Chinesen, Gute Reise = Jó utat!) sorokat énekelte néhány alemán bőrfejű egy vietnáminak, miközben agyonverték. Nagy a zene hatalma.)
Az album sokkal jobban sikerült, mint a számomra kissé monoton előző, de az igazán nagy dobásra még várni kell(ett).
14 Szám 41:26 perc
Look, Learn & Let The Hatred Burn
A borító ezúttal már teljesen színes, csakúgy, mint maga a lemez. Az előlapra egy ötletes rajz, míg a hátoldalra a szokásos NS88-as sablon kicsit átalakított változata került. Rövid ismertetőt olvashatunk, hogy mire is számíthatunk, milyen gyakran akarnak új résszel jelentkezni (a 4 vagy még több rész évenként sajnos nem valósult meg, de hát ember tervez…). Nem mellékes infó az sem, hogy ez volt az addig készült legköltségesebb WP videó, és 4 hónapig tartott az összerakása.
A menüt tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy ezúttal valóban interaktív, és ezalatt természetesen egy C18 zenekar; a Razor’s Edge örökzöldjét hallgathatjuk (Whatever it takes). Beavis és Butthead eszmecseréje és Martin Cross üdvözlése után a szokásos felvezető képek, szövegek, bemutatók jönnek. Mindez a Fortress Hail RNR-jára zajlik, ami elég jó húzás volt a szerkesztőktől.
Ezután rögtön egy hosszabb No Remorse riportba csöppenünk. Persze az újról van szó Big Jacko-val az élen. Szűk 20 perc után Top 10-es listák következnek európai bajtársaktól és CD megjelenések szerte a világból. A rövid és meglehetősen rossz minőségű The Nation (ex-Das Reich) interjú után egy 96-os DNSB (velük már az első részben is megismerkedhettünk) riport következik antifa tüntetéssel, egyéb mókákkal. Majd Stigger és Ken Get yourself tattoo című szerzeményének hallgatása közben megcsodálhatjuk Bart (ISD Records, NS88 Videos) tetoválásait sörivás közben. Az utána következő bejátszásban az orosz kopaszok is isznak, igaz kicsit másképp. Ez egyébként nyilvánvalóan az oroszok lejáratására készült, ami valljuk be nem is volt olyan nehéz. Viszont az érdekes, hogy az ötödik részre mennyire megváltozik a szerkesztők álláspontja. Nem baj, irány a Club Valhalla, hiszen itt az idő, hogy jobban megismerjük az Entwarnung (Kraftschlag project) zenekart. Ezt Steve-nek köszönhetően meg is tesszük. Bő öt perc, és rohanunk tovább, hiszen várnak ránk a Skin lányok, azaz sajnos csak a képeik (ezalatt az Endstufe Renee-je szól, ami telitalálat). Természetesen ez a rész sem lehet meg a Skrewdriver nélkül, így nem lepődünk meg, hogy a Patriotic Ballads elnevezésű bejátszás következik, majd ehhez szervesen kapcsolódva egy Stigger (Warlord) interjú.
A következő összeállításból megtudhatjuk, hogy a svéd függetlenség napját az északi bőrfejűek egy koncerttel tették emlékezetesebbé (Heroes In The Snow, Midgards Söner). Ehhez az ünnephez kapcsolódva tálalják az Agent Bulldog videó klipjét is. A Freikorps 95-ös finnországi kirándulásán készült interjúban Kai tárja elénk a zenekar véleményét. Rögtön ezután megteszi ezt Adam is (Konkwista 88), majd Martin (Totenkopf). Matti a Svastikából osztja meg velünk rövid véleményét a C18-ról. Jens (Kraftschlag) pedig Ken-t (Brutal Attack) faggatja. Természetesen ez utóbbi a leghosszabb és legkimerítőbb, de nincs időnk pihenni, hiszen a feketék történelmének pár perces taglalása után újra egy CD ajánló következik. Visszatérve az interjúk világába Andy (Razor’s Edge) és Muke (Mistreat) nyilatkozik. A finnek interjúja nem szokványos. Egyrészt mert a banda énekesét a banda gitárosa kérdezgeti, másrészt pedig az egész finnül zajlik angol felirattal. A pár perces újságajánló csak egy szusszanásra elég, mert egy újabb bandát kell megismernünk. Nevezetesen az Aryan-t Griffin segítségével. Egy pár perces bevágás a magyarországi Hess emlékkoncertről tudatja a világgal, hogy bizony nálunk is léteznek skinheadek (bár ezzel nekem ezúttal semmi újat nem mondtak ). Rövid ízelítő a videó magazin első részéből (amit mi már szintén ismerünk), és el is érkeztünk az utolsó (NOIe Werte) riporthoz. Végezetül egy sharp interjúval és a stáblistával, címekkel, egyéb infókkal zárul a DVD.
2 óra 39 perc. Profi menü, a minőség is sokat javult, bár még mindig érezhető a VHS hatása.
Pitbullfarm – Pitbullfarm (2006)
2002-ben Jocke Karlsson (Pluton Svea), a svéd nemzeti mozgalom egyik leghíresebb alakja egy gyenge pillanatában pár hasonszőrű barátjával létrehozta Pitbullfarm elnevezésű psychobilly zenekarát. Első és egyben utolsó lemezük magánkiadásban látott napvilágot még 2006-ban.
11 nótát dobtak össze erre a korongra, ami igazán nem sok, ha azt is belevesszük, hogy ezek közül 3 feldolgozás (Skullhead, The Pogues és B. Dylan). A külalakról nem igazán tudok rosszat mondani. Szép is, meg színes is, és tartalmazza a szövegeket is. A zenei rész szintén profizmusra vall, igaz nekem halvány dunsztom sincs, mitől lesz egy zene psychobilly. Hacsak nem attól, hogy az előadók inkább hasonlítanak pár őrült punkra, mint normális emberre. Ami a szövegvilágot illeti, az is mesteri, és itt elég egyértelmű, a stílus elnevezése. A dalok ugyanis sorozatgyilkosokról, halott szerelmekről, egyszóval mindenféle beteg dologról szólnak. A legnagyobb sláger azonban mindenképp az Army Of Assholes elnevezésű szösszenet, ami a rendőrökről fest nem túl hízelgő képet. Az anyag egyébként teljesen politikamentes, aminek köszönhetően könnyen fogyasztható a nem éppen NS gondolkodású hívek számára is. Valószínűleg ez is volt a cél. A zenekar akár igazán sikeres is lehetett volna, de sajnos 2008-ban feloszlottak, vagy ahogy Jocke fogalmazott nem túl hosszú életű honlapjukon; Game Over Motherfucker.
11 Szám 35:27 perc
Final War – Glory Unending (2002)
Az amerikai Orange County mindig is arról volt híres, hogy időről-időre kitermel néhány igen tehetséges zenekart (talán tényleg lehet valami az ottani narancsban). Az ezredforduló környékén alakult Final War is innen származik, akiknek bemutatkozó lemeze 2002-ben jelent meg a Panzerfaust Records-nál. A négytagú banda már azzal kirína az amerikai mezőnyből, hogy nem hatecore-t játszanak, inkább az egyszerű OI-Punk fűszerezésű zenét részesítették előnyben. De ha ez nem lenne elég, akkor azt is megemlíthetjük, hogy azt mesterien művelik. 14 nótán keresztül hallgathatunk dallamos, néhol igen szókimondó (Shit Out), gyors tételeket. A tempó egyébként nem változik, de a dallamoknak köszönhetően nem válik unalmassá. Ez alól egy kivétel van (a tempóra értve); a Tales Of Honor (Rudolf Hess emlékére), persze ez is mesterien előadott. A két feldolgozás (Skrewdriver – Hail the new dawn, Beer 30 – Pulled over) is jól sikerült, bár utóbbinak az eredetijét sajnos nem ismerem. Talán még annyit érdemes is megemlíteni, hogy itt találkoztam először egy bizonyos Roy nevével, aki aztán a legtermékenyebb amcsi muzsikus lett az utóbbi szűk 10 évben.
A kiadónak köszönhetően a borító is figyelemre méltó. A szokásos köszönetlista mellett a szövegeknek is helyet szorítottak. A fedőkép is kellemes, bár kicsit már unalmas, hogy mindenfelé ezt a viking témát erőltetik az emberre. Az első kiadás után, ami elfogyott (és ami igazán nagy szó a mai letöltögetős világban), a Free Your Mind Productions gondozásában újra kiadásra került. Új borítóval, és négy koncertfelvétellel megfejelve. De ezt a verziót nem ismerem, így nem tudok róla nyilatkozni.
14 Szám 40:39 perc
Störkraft – Dreckig, Kahl & Hundsgemein (1989)
1987-88 körül pár német fiatalember megalakította iskolai zenekarát, aminek a Störkraft nevet adták. Akkor még ők sem gondolták volna, hogy rövid idő alatt mekkora „karriert” fognak befutni. Pár év alatt rendkívüli népszerűségre tettek szert, olyannyira, hogy sokáig őket emlegették skinhead példaként (természetesen a szintén népszerű Böhse Onkelz mellett). Népszerűségük akkora volt, hogy például a Die Arzte elnevezésű igencsak kutyaütő, de antifa berkekben igen népszerű társaság egyik híres antináci dalában a fent említett két zenekart fikázza.
A nyugat-német Rock-O-Rama Records (aminek aztán sikerült szinte zene monopóliumot kialakítani a RAC zenén belül) természetesen lecsapott a srácokra, és 1989-ben kiadta debütáló albumukat. A lemez hatalmas siker lett, amit az is jelez, hogy kb 2005 környékén, több mint 15 év után ismét kiadták a korongot. A lemezt szinte elkapkodták, és a fogyásnak csak az 1992-es betiltás vethetett véget.
Ha valaki ismeri a ROR-t, akkor tudja, hogy milyen borítóra számíthat, és tudja, nem a szép kivitelezésről híres kiadóval van dolga. A puritán borítóban pihenő CD 12 nótát tartalmaz, amelyek között olyan időtálló szerzemények találhatóak, mint a címadó, Hooligans, Blut & Ehre, Freddy Krüger, stb. A kemény zene és énekhang nagyon jól kiegészíti egymást. Az albumból egyébként az elejétől a végéig elsöprő energia árad, amihez hasonlót talán csak évekkel később a Fortress-nél éreztem. Gyakorlatilag nincs üresjárat, nincs tölteléknóta. Számomra igazi klasszikus kb. annyira, mint a Skrewdriver Blood & Honour-ja.
12 Szám 35:01 perc
Look, Learn & Let The Hatred Burn
A Kriegsberichter videó magazin a 90-es évek derekán indult el hódító útjára (természetesen először még VHS-en) és bizonyos körökben rögtön népszerűvé vált világszerte. Ezt egyrészt a profi tálalásnak és az azóta már fogalommá vált „kriegsbericheres” stílusnak köszönheti. Utóbbi alatt azt értem, hogy az egyes interjúkba a témáknak megfelelő felvételeket is bevágtak, így téve érdekesebbé azokat. Ez egyébként manapság már szinte alapkövetelmény, hacsak nem akar valaki egy a Parlamenti Naplóhoz hasonló unalmat készíteni. Mai napig töretlen népszerűségnek örvend, egyrészt szókimondó stílusa miatt, és talán annak a reklámnak is köszönhetően, amit egyes szervektől kapott. Ugyanis ahol tudták betiltották, ezáltal a tiltott gyümölcs kategóriába sorolva ezt az egyébként is méltán népszerű sorozatot. A készítő nem más, mint Jasa (Ainaskin Services), aki a finn mozgalom talán legismertebb alakja volt (már jó ideje Svédországban él), de a mai napig tartó C18-as felfogásának köszönhetően igen népszerűtlenné vált.
A fejlődés természetesen ide is elért, és a régi VHS sorozatot immár DVD-n élvezhetjük. A külalak profi. A borító színes, és a korongra nyomott kép is jól sikerült.
Bár a kiadó (NS 88 Videos) honlapján azt írják, hogy a menü interaktív, én ezzel vitatkoznék. Mindenesetre tetszetős, és amikor megjelent kiválónak számított.
A felvezető filmkockák után rögtön egy Mistreat riport következik (milyen meglepő egy finn videóstól), ami még a második lemezük megjelenése előtt készült. Ebbe ékelődve egy rövidfilmet is megnézhetünk a „Faith and Fury” album felvételéről. Ezután CD ajánlók jönnek (természetesen többségében C18-as zenekarok lemezeiből). Majd interjú a rövidéletű svéd Germania zenekarral. Ezt egy tetoválos rész váltja, aztán Stigger & Squadron svéd turnéjának rövid verziója (benne: Squadron, Stigger, Totenkopf, Svastika, Squadron és Stigger interjúk, Heroes In The Snow, Odium, Heysel, Nibelungen), ami annyira nem is rövid. A kimerítő doku után újságok a mozgalomból valamint hosszabb bemutató a dán DNSB mozgalomról (demonstrációkkal fűszerezve). Bő két óra után újra lemezajánlókkal találjuk szembe magunkat, majd Jens-nek köszönhetően a Kraftschlag zenekart ismerhetjük meg behatóbban. Ezt Jasa egyik első klipje zárja, ami a Skrewdriver „46 years” című dalára készült (Állítólag Ian-nak nagyon tetszett a videó, többek között talán ezért is rakta fel az alkotó több kiadványra is). Az utolsó riport a kilencvenes évek közepén igencsak népszerű svéd Midgards Söner-rel készült. A félig punk félig kopasz zenekar énekesének Nitton-nak szavai, miszerint a népünk iránti szeretet kell, hogy vezessen, nem pedig a mások elleni gyűlölet sajnos a mai napig süket fülekre talált. Tudtommal ez egyébként az utolsó interjú a bandával, mivel Nitton nem sokkal később kiszállt a „mozgalomból”.
2 óra 49 perc. Menü van. A minőség jó, de azért az látszik, hogy VHS-ről konvertálták DVD-re.
Preserve White Aryans – It’s Time To Awake (2000)
A Szovjetunió szétesése után nemcsak Oroszországban, de az utódállamokban is elszaporodtak a kopasz zenekarok. Elég, ha csak Ukrajnára, vagy a Balti államokra gondolunk. Természetesen ez meg sem közelíti az orosz dömpinget, de néhány csapatnak sikerült nemzetközi ismertségre szert tennie. Ezek közül is talán a legismertebb az észt P.W.A.. A banda még 1988-ban alakult P.V.A. (Perverts VS Angels) néven, és bár volt olyan időszak is, amikor Nordic Blood név alatt léptek fel, ezek mind-mind ugyanazt a csapatot takarják. Megjelentettek pár demót, részt vettek pár válogatáson, de igazán a 2000-ben megjelent debütáló CD-jük után kezdte őket megismerni a nagyérdemű.
A lemez magánkiadásban jelent meg. A borító jól sikerült, bár a kihajtható „füzetecske” csak pár képet, egy köszönetlistát és két dalszöveget tartalmaz. A zenén nagyon érezhető a finn testvéri zenekarok hatása. Ha jellemeznem kéne, az észt Sniper-nek nevezném. Dallamos, egyszerű zene, a szövegek is eléggé sablonosak, de elég jól tálalják a srácok. A 14 nótából csak kettő szólal meg észtül, a többi angol. Ezen kívül a címadó kétszer szerepel, hiszen felrakták a németországi koncert felvételét is. Kezdetnek nem rossz, de nem ezzel az albummal lettek népszerűek a srácok.
14 Szám 42:49 perc
Seize The Day / Fortress I.
A zenekar nevével először a Hungarian NS Compilation kiadványban találkoztam, ahol is megemlítették, hogy a Valhalla zenekar egyik tagja egykor együtt zenélt Scott-al az énekessel egy Phoenix Rising elnevezésű bandában. A zenekar később nevet váltott, és a régi név már csak egy dalban köszön vissza a hallgatóra (ez egyébként megtalálható ezen a korongon). Amikor aztán a magyarországi fellépéssel kapcsolatban készült interjút olvastam az Ébredő Magyarban, már sejtettem, hogy hiba volt kihagyni azt a koncertet. Pár nóta meghallgatása után végül úgy döntöttem, ha már így alakult, legalább megveszem pár CD-jüket. Abban az időben még nem igazán volt internetes rendelés, így bár sokáig kerülgettem a Rockworld-ben egyetlen elérhető anyagukat a „Seize The Day”-t, szépérzékem visszautasította a korong megvételét. Később aztán a NorthX Records-nak köszönhetően mégis eljutott hozzám az album, igaz kicsit más formában.
A kiadó fogta a „Seize The Day”-t illetve a Fortress első lemezét majd megspékelve két bónusz dallal (I Believe, Here Comes The Thunder), új köntösben, „Victory Or Valhalla” néven dobta piacra.
A külcsín végre számomra is elfogadható, igaz a CD könyvecske nem tartalmazza az összes dalszöveget, bár gyanítom ebben van némi szerepe a német törvényeknek is. Sebaj, a zene ebben az esetben kárpótol mindenért. A méltán magasztalt énekhang, a kemény, de mégis könnyen fogyasztható zenével párosulva olyan slágerekhez jutatta a bandát mint a „Hail RNR”, „Parasite”, vagy a sokak által valaha írt legjobb nótának titulált „Commie Scum”. De sorolhatnám tovább, mivel remek dalok sorakoznak egymás után végig ezen a korongon. Ahogy mondani szokás; a Fortress feltette Ausztráliát a RAC térképére. Ezt a lemezt hallani kell !
21 Szám 75:55 perc
Moment Of Truth (2002)
Ha meg kellene nevezni egy finn RAC zenekart, biztos vagyok benne, hogy 10-ből 9 embernek rögtön a Mistreat ugrana be. Tény, hogy a Mistreat már több mint két évtizede uralja a finn színteret, és bár próbálkozások voltak, igazán senki nem veszélyeztette egyeduralmukat. Egyedül ez csak a 2002-ben feltűnt Sniper-nek sikerült, akik igazán felnőttek a feladathoz. Bár a banda 1997-ben alakult, debütáló anyaguk csak 2002-ben látta meg a napvilágot. Természetesen az Ainaskin Services- nél.
A borító kivitelezése megfelel a kor elvárásainak, bár azon meglepődtem, hogy nem tartalmazza a szövegeket. Ez általában nem jellemző az AS-re. Szövegek helyett viszont a köszönetlista mellett két rövidebb írást olvashatunk. Az egyik a zenekar történetével, a másik az úgynevezett „Téli háború”-val foglalkozik. (Ez utóbbi a finn történelem legnagyobb diadalai közé tartozik. 1939-ben mikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot senki nem gondolta volna, hogy a 105 napos háború után a szovjet iszonyú veszteségeket szenvedve feladja a harcot. A finnek területveszteséggel (Karélia), de végül is megvédték függetlenségüket, a vörös horda meg visszakullogott odújába. Ennek is köszönhető, hogy a finn nacionalizmushoz szervesen hozzátartozik az oroszok iránti gyűlölet. Ez a katonai siker elsősorban Mannerheim szervezőkézségének, valamint a kiváló finn orvlövészeknek volt köszönhető. A finnek adták a történelemnek a korszak legeredményesebb lövészét, bizonyos Simo Hayha-t, aki egyszerű farmer létére igazoltan 505 (!) vöröst küldött a pokolra. A srácok az ő tiszteletére vették fel a Sniper nevet.)
A fiúk dallamos, könnyen emészthető rock-ot játszanak, és bár a lemez nem mondható monotonnak, személy szerint én a Mistreat albumait sokkal változatosabbnak tartom. Az angol nyelvű dalok mellett találunk finnt is (sajnos ez a későbbi lemezeken már egyáltalán nem lesz jellemző), ami így egy kellemes egyveleget alkot. Az anyag, egyébként szokatlanul hosszú, a 16 nótához hozzácsaptak még 6 1998-ban rögzített balladát is (ezek némelyikét később újra feldolgozták rockosabb stílusban). Ehhez ha hozzátesszük, hogy sikerült összehozni néhány tényleg kiemelkedő nótát (Burn In Flames, Last Day Of My Life), akkor bátran kijelenthetem, hogy nem volt kidobott pénz az a kőkemény 2000Ft, amit kiadtam érte.
22 Szám 70:15 perc
