Green Arrows – Face The Truth

Green Arrows – Face The Truth (2012)

Bizony-bizony a core-láz már jó ideje tombol Itáliában is, úgyhogy talán nem meglepő, hogy a Green Arrows ’12-es lemeze kapcsán az én fejem fölött is összecsaptak az amúgy már világviszonylatban is jelentősnek nevezhető talján HC hullámok. Magyarán hozzám is eljutott egy olasz HC lemez. Bevallom kicsit félve vettem kezembe a kiadványt, mert nekem a talján bőrfejűekről mindig a Corona Ferrea/Gesta Bellica/ADL 122 által képviselt vonal ugrik be. Ez, amíg én élek, nem is fog változni. Tehát félve, de azért kíváncsian vártam, hogyan vegyül az olasz nyelv a hardcore zenével. Ezt az igényt a FTT korong nem tudta kielégíteni. Ugyanis minden dal angolul hangzik el. A „Fúl Kolor Búklet” magában foglalja ezeket a szövegeket is. Kellően mérges, dühös alkotás ahhoz, hogy kiérdemeljen egy pár piros pontot. Az egyetlen hiba talán megint csak az, hogy nem eléggé olaszos az anyag. Persze aki csak „Förszt Klassz” HC-re vágyik, nem fog csalódni. 12 Szám 32:45 perc

Shutdown – Pray For War

Shutdown – Pray For War (2001)

E hónapban következő áldozatom egy amerikai Hammerskin kiadvány. Mint az mindenki előtt ismeretes, ebben a project-ben szerephez jutottak a Bully Boys titánjai is. Azt, hogy mennyire, mindenki tudja. Aki nem, az nézze meg újra figyelmesen a Kriegsberichter 3. részét, ahol a BB interjúban erre is kitérnek. Ennek következtében óhatatlan, hogy mindenki a BB-hez hasonlítja a lemezt, még ha ennek a készítők nem is örülnek annyira. Ezúttal nem fogok kilógni a sorból, még ha magamra haragítom Texas rémeit, akkor sem. A lemez felvételei már ’95-ben elkészültek, de (valószínűleg a Burdy történet is közrejátszott ebben) a korong csak 2001-ben jelent meg a Resistance-nél. A zene keményebb, fémesebb. Az irányvonal azonban hasonló a testvérkééhez, és némi RaHoWa befolyás is érezhető. Kár, hogy nem lett folytatása, mert a szövegek, a zene mind-mind már-már tökéletesnek mondható. A borítóval is ki lehet békülni, úgyhogy ha valaki a közelébe kerül, ne szalassza el! 11 Szám 41:13 perc

Freikorps – Immer Und Ewig

Freikorps – Immer Und Ewig (1993)

Nekem valahogy a Kai vezette Freikorps mindig is amolyan fekete bárány (vagy, hogy ne sértsem meg őket inkább fehér holló) volt a német zenekarok között. Vitathatatlan, hogy a ’88-ban alakult csapatot mindig is az első osztályba sorolták, valahogy nálam mégsem tudtak igazán kedveltek, vagy mondjuk úgy inkább, sikeresek lenni. Kultikus dalaik közül néhány, mint például; a „Haffen Straße”, a „Land Meiner Vaeter”, vagy a „Wenn Du Fühlst” ugyan beleférne egy általam készített Top 100-ba, de ezen kívül, és az Ébredő Magyarból (10. szám) kihámozott információmorzsáktól eltekintve nagy ívben elkerültük egymást a fiúkkal. Mi tagadás az albumokhoz felhasznált nem túl jól sikerült (vagy inkább túl egyszerű) képek sem járultak hozzá ennek a gátnak az áttöréséhez (ez most egy minősíthetetlen ROR-féle szörnyűségben öltött alakot). Annál inkább egy, a barátnőmnél tett látogatás, aminek eredményeképpen én az „Immer Und Ewig”-gal, ő pedig a velem töltött órák csodás emlékével gazdagodott. A 9 klasszikusnak mondható szerzemény között vannak gyengébbek, és egészen elfogadható dalocskák is. Az utolsó sokaknak ismerős lehet. Ez tanyázik a Jogos Önvédelem első albumának utolsó helyén is. Megmondom őszintén, ettől a nótától sem estem hasra. Lehet, ha beszélnék németül, jobban kedvelném őket. De ezzel számomra ki is fújt. Annyira tipikus deutsche RAC, hogy csak na. Jobb jellemzést egyszerűen nem tudok kitalálni. Sajnos a lemez többszöri végighallgatása után sem lettem okosabb. Egyszerűen nem tudom őket elhelyezni a képzeletbeli ranglistámon. Persze ez nem hiszem, hogy bármit is számítana, mivel a német rajongók gondoskodtak arról, hogy a Freikorps a modern germán volksmusik része maradjon. Mindig és örökké. 9 Szám 28:57 perc

Blood In The Face DVD

Blood In The Face

Se szeri, se száma azoknak a polkorrekt filmeknek, amik a világ elnyomóinak szemszögéből mutatják be a nemzetiszocialista törekvéseket. Természetesen ezt mindig igyekeznek az elfogulatlanság fátyla alá rejteni. Persze ez a fátyol olyan vékony, hogy akinek van egy csöpp esze, átlát rajta. Korunk egyik felkapott dokumentumfilmese Michael Moore jegyzi ezt a többségében interjúkból álló, sablonos, gyenge, és végtelenül unalmas „alkotást”. A színvonalat mi sem jelzi jobban, mint hogy a Jew York Times anno (1991) agyba-főbe dicsérte. Bepillantást nyerhetünk az amerikai nácik életébe. Legalábbis ezt hirdeti a borító. Gyakorlatilag azonban csak néhány nyilatkozatot, beszédet láthatunk. Ehhez kapcsolódik a szokásos kérdezz-felelek. Itt is megpróbálták ezt a „bevágunk valamit a múltból, hogy párhuzamot húzzunk a jelennel” mutatványt, de még ez sem sikerült. Mutatnak például egy archív George Lincoln Rockwell interjút, ami félbeszakad, mert törpe zs….k (nem vicc, tényleg) tolakodnak oda. (Ismerős habitus, nem?) Ezután az erőteljesen hasonló kinézetű készítő arról győzköd minket, hogy a Rockwell-féle beszédek keltenek gyűlöletet. Ebben kivételesen igaza van. Bár fehér embert én még nem láttam így reagálni, mint az előbb említett „harcos” mini-manókat. Tehát csak azok lesznek tőle erőszakosak, akik már alapjáraton azok. Valahogy mindig Victor Hugo világhírű regénye jut eszembe, ha ilyeneket látok. Azonban ezeket a nyomorultakat a mű szereplőivel ellentétben szánni sem tudom. De mi is lehet a valódi oka, hogy elkészítették ezt a filmet? A mozi vége felé erre is választ kapunk. Több felvételt is bevágnak David Duke-ról, és mellékesen arról is felvilágosítanak, hogy ha ő megnyeri a választásokat, akkor világvége lesz. Magyarán gyenge politikai propagandafogás az egész. A film egyetlen előnye, hogy viszonylag rövid. A tanulság pedig; minden rossz a nácik és a fasiszták miatt van. Van még olyan hülye, aki beveszi ezt? 78 perc. Interaktív menü, stb.

Second Class Citizen – Truth Over Ignorance

Second Class Citizen – Truth Over Ignorance (2011)

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, melyik a legjobb metalcore/hatecore banda Németországban?! Ugyanis én már régen elvesztettem a fonalat. A 16 oldalas szemet gyönyörködtető, orwelli világképet ábrázoló booklet alapján a csapat világról alkotott képe nem sokat változott a pár éve megjelent demó óta. A berlinieknek minden különösebb probléma nélkül sikerült csatlakozniuk Németország NS zenei elitjéhez. Az elvárásokhoz igazodva az énekes üvöltés mellett énekel is. A zene meg dettó változik. Igazából annyi profi core lemez érkezik már a németektől, hogy a legnagyobb gondot a kedvencek kiválasztása jelenti. A SCC az egyik esélyes lehet erre a címre. Természetesen csak a műfaj kedvelőinek körében. 13 Szám 38:22 perc

Vlajka – Made In Prague

Vlajka – Made In Prague (1997)

Itt most legszívesebben megint leírnám, hogy én jobban festettem volna a borítón, de mivel ’97-et írunk, és én akkoriban nem voltam annyira fantasztikus, mint jelenleg, megértem, hogy most nem az én akkori „ruhafogashoz hasonlító testemet” bámuljátok. Bár egy cseh kolléga folyamatosan ajánlgatta nekem a Vlajka lemezeit, én a „Keep It White” válogatás nótái után igyekeztem kihagyni őket az életemből. Végül, amikor azt mondta, hogy ez olyasmi a cseheknek, mint nekünk az Archívum, nagy nehezen rábólintottam a MIP-re. Persze ebben nem sok logika volt, mivel az, hogy én esetleg szeretem az Archívumot, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy szeretem a prágai verziót is. A lemez szinte végig csehül szól, bár kacérkodnak néhol az angol nyelvvel is. A „Walhallá”-ban pedig még női vokált is hallani véltem. A 8 oldalas szövegkönyvben minden dal megtalálható angolul. Ez nagy segítség a külföldieknek, és apró bosszúság a hazai rajongóknak. Összességében; a csehekre jellemző igényes, színvonalas kiadvány. Ha Bohémiában élnék, valószínűleg nagyon szeretném a Vlajkát, ez biztos. De magyarként inkább maradok az Archívumnál. 13 Szám 48:37 perc

Noie Werte – Am Puls Der Zeit

Noie Werte – Am Puls Der Zeit (1996)

A NOIe Werte zenekart, mindig, mindenhol mint Németország egyik legrégebbi, és legprofibb csapatát szokták emlegetni. Személy szerint én ennek a harmadik albumnak hallatán kezdtem őket egy magasabb kasztba sorolni. Volt ugyebár a debütáló lemezük a „Kraft Für Deutschland” ’91-ből, ami tiltólistára került, és a rajta található 11 nótából csak 5 érhető el hivatalos formában (ez lenne a „Zusammenhalt”). Persze, le lehet tölteni különböző megosztókról, de az nem ugyanaz. Aztán jött a sokak által kedvelt „Sohn Aus Heldenland”, amit néha én is meghallgatok, de nem ez alapján sorolom őket az elitbe. Most pedig elérkeztünk az APDZ-hoz. Tehát nemes egyszerűséggel azért erről írok, mert ez az a korong, ami számomra annyi slágert tartalmaz, hogy méltónak találtam arra, hogy több millió olvasómmal megosszam róla a véleményem. A srácok az intelligens szövegek mellé dallamos, profi muzsikát szolgáltatnak, és bár a booklet is eléri a 20 oldalt, utóbbi kicsit fantáziátlanra sikerült. Ez vétek egy ilyen bandánál, akik szökő évente adnak csak ki albumot. Mint már említettem ezen a lemezen több a slágergyanús nóta mint az előzőeken, amiknek legelőkelőbb helyén természetesen a háborúellenes himnusz; a „Fuck The USA” tanyázik. A gyorsabb szerzemények mellé beszúrtak jó néhány balladát is, amiknek egyedül a hosszával nem vagyok igazán kibékülve. Néha túl elnyújtották őket. Véleményem szerint egyébként ez az a mérföldkőnek számító lemez, ami az igazán nagyok közé emelte a stuttgarti fiúkat, és ezután már „csak” ennek a szintnek a megtartása volt a harci feladat. Aztán, hogy ez sikerült-e, azt majd megírom az elkövetkezendő NW kritikákban. De az is lehet, hogy nem. 11 Szám 57:37 perc