Sokat töprengtem azon, mi is késztetett arra az elhatározásra, hogy elkezdjem begyűjteni a Kraftschlag lemezeit. Minden lemezükre felcsempésznek három-négy remekművet, de őszintén bevallom, nem kevés olyan szerzeményt is hallottam tőlük, ami kényelmesen belefér az unalmas kategóriába. A ’11-es „Zum Siegen Verdammt”-ig a számos demó, kislemez mellett 10 stúdióalbumot hoztak össze. Ezek felét, tehát ötöt tiltólistára tettek, de ha hozzáteszem, hogy a „Mein Name Ist Deutschland” és a „Die Wilden Jahre” is a megtűrtek között van, akkor az arány még rosszabb. Az utóbbi ugyanis egy hivatalos válogatás, míg az előbbit én önkényesen sorolom ebbe az osztályba. Tehát körülbelül bő három albumnyi anyag maradt mindenki számára elérhető (nem számolva a már emlegetett kislemezeket, demókat). A körítéssel nem nyitottak meg új dimenziókat (4 oldalas booklet). Nem tudom, miért annyira népszerűek, így inkább elmondom, én miért szeretem őket. Először is a zenekarvezető Jens-Uwe Arpe 1989 óta gyakorlatilag megszakítás nélkül életben tart egy olyan csapatot, ami aztán mindkét oldalról kapott hideget-meleget (Erre a hűségre az egyik legjobb példa a ’90-es évek első felében rőgzített „Einspruch!” című német Mónika show egyik felvétele. A Rio Reiser-féle műsorban három ismert banda frontembere tűnik fel. A Böhse Onkelz története mindenki előtt ismeretes, de azt talán kevesebben tudják, hogy a Störkraft még olcsóbb volt. Legalábbis a gitáros, aki nem sokkal később már egy „politikamentes” sharp bandában hirdette a szkínhed prájdot. Az egyetlen, aki a mai napig fellelhető a régi körökben, az ugyanaz a figura, aki a Kriegsberichter videómagazinban nyilatkozik a „Kraftschlag” blokkban.). Ez a kitartás már önmagában elég lenne, hogy tisztelettel beszéljek róluk. Ezt a tiszteletet azonban néhány olyan slágerrel emelték rajongói szintre, mint az „Alter Mann”, „Kamerad” (a szóló albumról), „Trotz Verbot, Nicht Tot”, „Nordwind”, „Klansman”, stb., stb., stb. Emellett az sem utolsó, hogy németek. Személy szerint én sokkal szívesebben hallgatom olyan népek fiainak NS muzsikáját, akik tettek is valamit Európáért. A 11. születésnapot ünneplő korongra áttérve, most sem csalatkozhatnak a rajongók. A lemezben szolidaritást vállalnak a Landser-rel, és a „Ran An Den Feind”-ot zseniálisnak nevezik ( Talán erre a gesztusra is válasz Luni vendégszereplése a későbbi „Götter Des Krieges”-en.). Ezzel nem mondtak semmi újat, úgyhogy rátérhetünk a zenei részre. A kezdetekhez képest kicsit keményebben szólnak a hangszerek, metálos betétek érezhetők a rockzenében. Dallamok maradtak bőven, ballada, középtempós szerzemények, minden, ami szem-szájnak, de inkább fülnek ingere. Két angol nyelvű dal is szerepel, amik kivételesen jól sikerültek. Az „A Nordic Tale” viking témájához remekül passzol az „Old Albion”. Slágergyanús nóták szintén helyet követeltek maguknak a lemezen. Kivételesen az „Intro”-t is ajánlom meghallgatásra. Maradtak monoton részek is, de továbbra sem zavaró mennyiségben. Nem a legjobb Kraftschlag lemez, inkább átlagosnak mondható, de ez ennél a csapatnál azt jelenti, hogy érdemes beszerezni, amíg be nem tiltják, amire ebben az esetben még nem került sor.
10 Szám 40:46 perc
2013. október 1., kedd
Kraftschlag – Nach 10 Jahren
Kraftschlag – Nach 10 Jahren (2001)
Sokat töprengtem azon, mi is késztetett arra az elhatározásra, hogy elkezdjem begyűjteni a Kraftschlag lemezeit. Minden lemezükre felcsempésznek három-négy remekművet, de őszintén bevallom, nem kevés olyan szerzeményt is hallottam tőlük, ami kényelmesen belefér az unalmas kategóriába. A ’11-es „Zum Siegen Verdammt”-ig a számos demó, kislemez mellett 10 stúdióalbumot hoztak össze. Ezek felét, tehát ötöt tiltólistára tettek, de ha hozzáteszem, hogy a „Mein Name Ist Deutschland” és a „Die Wilden Jahre” is a megtűrtek között van, akkor az arány még rosszabb. Az utóbbi ugyanis egy hivatalos válogatás, míg az előbbit én önkényesen sorolom ebbe az osztályba. Tehát körülbelül bő három albumnyi anyag maradt mindenki számára elérhető (nem számolva a már emlegetett kislemezeket, demókat). A körítéssel nem nyitottak meg új dimenziókat (4 oldalas booklet). Nem tudom, miért annyira népszerűek, így inkább elmondom, én miért szeretem őket. Először is a zenekarvezető Jens-Uwe Arpe 1989 óta gyakorlatilag megszakítás nélkül életben tart egy olyan csapatot, ami aztán mindkét oldalról kapott hideget-meleget (Erre a hűségre az egyik legjobb példa a ’90-es évek első felében rőgzített „Einspruch!” című német Mónika show egyik felvétele. A Rio Reiser-féle műsorban három ismert banda frontembere tűnik fel. A Böhse Onkelz története mindenki előtt ismeretes, de azt talán kevesebben tudják, hogy a Störkraft még olcsóbb volt. Legalábbis a gitáros, aki nem sokkal később már egy „politikamentes” sharp bandában hirdette a szkínhed prájdot. Az egyetlen, aki a mai napig fellelhető a régi körökben, az ugyanaz a figura, aki a Kriegsberichter videómagazinban nyilatkozik a „Kraftschlag” blokkban.). Ez a kitartás már önmagában elég lenne, hogy tisztelettel beszéljek róluk. Ezt a tiszteletet azonban néhány olyan slágerrel emelték rajongói szintre, mint az „Alter Mann”, „Kamerad” (a szóló albumról), „Trotz Verbot, Nicht Tot”, „Nordwind”, „Klansman”, stb., stb., stb. Emellett az sem utolsó, hogy németek. Személy szerint én sokkal szívesebben hallgatom olyan népek fiainak NS muzsikáját, akik tettek is valamit Európáért. A 11. születésnapot ünneplő korongra áttérve, most sem csalatkozhatnak a rajongók. A lemezben szolidaritást vállalnak a Landser-rel, és a „Ran An Den Feind”-ot zseniálisnak nevezik ( Talán erre a gesztusra is válasz Luni vendégszereplése a későbbi „Götter Des Krieges”-en.). Ezzel nem mondtak semmi újat, úgyhogy rátérhetünk a zenei részre. A kezdetekhez képest kicsit keményebben szólnak a hangszerek, metálos betétek érezhetők a rockzenében. Dallamok maradtak bőven, ballada, középtempós szerzemények, minden, ami szem-szájnak, de inkább fülnek ingere. Két angol nyelvű dal is szerepel, amik kivételesen jól sikerültek. Az „A Nordic Tale” viking témájához remekül passzol az „Old Albion”. Slágergyanús nóták szintén helyet követeltek maguknak a lemezen. Kivételesen az „Intro”-t is ajánlom meghallgatásra. Maradtak monoton részek is, de továbbra sem zavaró mennyiségben. Nem a legjobb Kraftschlag lemez, inkább átlagosnak mondható, de ez ennél a csapatnál azt jelenti, hogy érdemes beszerezni, amíg be nem tiltják, amire ebben az esetben még nem került sor.
10 Szám 40:46 perc
Sokat töprengtem azon, mi is késztetett arra az elhatározásra, hogy elkezdjem begyűjteni a Kraftschlag lemezeit. Minden lemezükre felcsempésznek három-négy remekművet, de őszintén bevallom, nem kevés olyan szerzeményt is hallottam tőlük, ami kényelmesen belefér az unalmas kategóriába. A ’11-es „Zum Siegen Verdammt”-ig a számos demó, kislemez mellett 10 stúdióalbumot hoztak össze. Ezek felét, tehát ötöt tiltólistára tettek, de ha hozzáteszem, hogy a „Mein Name Ist Deutschland” és a „Die Wilden Jahre” is a megtűrtek között van, akkor az arány még rosszabb. Az utóbbi ugyanis egy hivatalos válogatás, míg az előbbit én önkényesen sorolom ebbe az osztályba. Tehát körülbelül bő három albumnyi anyag maradt mindenki számára elérhető (nem számolva a már emlegetett kislemezeket, demókat). A körítéssel nem nyitottak meg új dimenziókat (4 oldalas booklet). Nem tudom, miért annyira népszerűek, így inkább elmondom, én miért szeretem őket. Először is a zenekarvezető Jens-Uwe Arpe 1989 óta gyakorlatilag megszakítás nélkül életben tart egy olyan csapatot, ami aztán mindkét oldalról kapott hideget-meleget (Erre a hűségre az egyik legjobb példa a ’90-es évek első felében rőgzített „Einspruch!” című német Mónika show egyik felvétele. A Rio Reiser-féle műsorban három ismert banda frontembere tűnik fel. A Böhse Onkelz története mindenki előtt ismeretes, de azt talán kevesebben tudják, hogy a Störkraft még olcsóbb volt. Legalábbis a gitáros, aki nem sokkal később már egy „politikamentes” sharp bandában hirdette a szkínhed prájdot. Az egyetlen, aki a mai napig fellelhető a régi körökben, az ugyanaz a figura, aki a Kriegsberichter videómagazinban nyilatkozik a „Kraftschlag” blokkban.). Ez a kitartás már önmagában elég lenne, hogy tisztelettel beszéljek róluk. Ezt a tiszteletet azonban néhány olyan slágerrel emelték rajongói szintre, mint az „Alter Mann”, „Kamerad” (a szóló albumról), „Trotz Verbot, Nicht Tot”, „Nordwind”, „Klansman”, stb., stb., stb. Emellett az sem utolsó, hogy németek. Személy szerint én sokkal szívesebben hallgatom olyan népek fiainak NS muzsikáját, akik tettek is valamit Európáért. A 11. születésnapot ünneplő korongra áttérve, most sem csalatkozhatnak a rajongók. A lemezben szolidaritást vállalnak a Landser-rel, és a „Ran An Den Feind”-ot zseniálisnak nevezik ( Talán erre a gesztusra is válasz Luni vendégszereplése a későbbi „Götter Des Krieges”-en.). Ezzel nem mondtak semmi újat, úgyhogy rátérhetünk a zenei részre. A kezdetekhez képest kicsit keményebben szólnak a hangszerek, metálos betétek érezhetők a rockzenében. Dallamok maradtak bőven, ballada, középtempós szerzemények, minden, ami szem-szájnak, de inkább fülnek ingere. Két angol nyelvű dal is szerepel, amik kivételesen jól sikerültek. Az „A Nordic Tale” viking témájához remekül passzol az „Old Albion”. Slágergyanús nóták szintén helyet követeltek maguknak a lemezen. Kivételesen az „Intro”-t is ajánlom meghallgatásra. Maradtak monoton részek is, de továbbra sem zavaró mennyiségben. Nem a legjobb Kraftschlag lemez, inkább átlagosnak mondható, de ez ennél a csapatnál azt jelenti, hogy érdemes beszerezni, amíg be nem tiltják, amire ebben az esetben még nem került sor.
10 Szám 40:46 perc
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése