Bár új kiadványról van szó, a „menü” segítségével csak a két fellépő között ugrálhatunk. A kivitelezés tehát most sem a legjobb, de legalább a borítóra nem lehet panaszunk. Értelemszerűen a hazai csapat kezd; a Bully Boys, és 52 percen keresztül nem is hagyják el a színpadot. Ez még egy klasszikusnak mondható felállás, ahol a jelenlegi énekes még a dobok mögött sertepertél. Ez annyiban volt csábító számomra, hogy itt még az amerikaiak csak slágerekkel operáltak, nem úgy mint a későbbiekben, amikor is a jobb alkotások mellé került azért a lemezekre töltelék is bőven. A létszám amerikai viszonylatban magasnak mondható, de nem fogható például egy németországi banzáj méreteihez. A műsor viszont ezerszer jobb, mivel itt olyan nóták is felcsendülnek, amikért a megszállt némethonban bilincsbe vinnék el a zenekar tagjait, a szervezőket, a közönséget, meg az éppen véletlenül arratévedt járókelőket is. Bakik vannak ugyan (például rögtön az első szám felénél elmegy a vokál), de a több kamerával való operálás, a zenekar produkciója nem érezteti velünk maradandóan ennek hatásait.
A Freikorps-nál kicsit leül a hangulat, és mintha a közönség is megtizelődött volna. Ezen nem lepődtem meg, mert igazából nem egy amcsi fogyasztóbarát zenét játszó zenekarról van szó. Azon viszont igen, hogy a „tömeg” aztán elég gyorsan visszaszállingózik, és néhányan nem csak szemlélik műsort, de táncolnak is a zenére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a társaság ezen része már eléggé el volt varázsolva, és talán csak azt nem értették, miért énekel a Bully Boys németül. Mindenesetre a németek is lenyomják a legnagyobb slágereiket, és kitartóan muzsikálgatnak, de nekem is inkább az előzenekar volt az, ami jobban bejött. Kb. 51 perc Freikorps után vissza is térnek az amerikaiak, de pár perc után körvonalazodik, hogy ez a már korábban látott felvétel. Ezzel ugyan elérjük a borítón feltüntetett 2 óra 13 perces műsoridőt, de ez valójában akkor is csak bő 100 perc.
Ha valamiféle összegzést kellene adnom a végére, akkor azt írnám; Két RAC óriás emlékezetes fellépéséről fennmaradt videó, aminek kivitelezésében ugyan alapvető hibákat ejtettek, de nem olyanokat, amik befolyásolnák a szórakozásunkat.
133 perc. Menü nincs. Jó VHS minőség.
2015. január 1., csütörtök
Bully Boys With Freikorps DVD
At The Teardrops Saloon Dallas, Texas 1995
Bár új kiadványról van szó, a „menü” segítségével csak a két fellépő között ugrálhatunk. A kivitelezés tehát most sem a legjobb, de legalább a borítóra nem lehet panaszunk. Értelemszerűen a hazai csapat kezd; a Bully Boys, és 52 percen keresztül nem is hagyják el a színpadot. Ez még egy klasszikusnak mondható felállás, ahol a jelenlegi énekes még a dobok mögött sertepertél. Ez annyiban volt csábító számomra, hogy itt még az amerikaiak csak slágerekkel operáltak, nem úgy mint a későbbiekben, amikor is a jobb alkotások mellé került azért a lemezekre töltelék is bőven. A létszám amerikai viszonylatban magasnak mondható, de nem fogható például egy németországi banzáj méreteihez. A műsor viszont ezerszer jobb, mivel itt olyan nóták is felcsendülnek, amikért a megszállt némethonban bilincsbe vinnék el a zenekar tagjait, a szervezőket, a közönséget, meg az éppen véletlenül arratévedt járókelőket is. Bakik vannak ugyan (például rögtön az első szám felénél elmegy a vokál), de a több kamerával való operálás, a zenekar produkciója nem érezteti velünk maradandóan ennek hatásait.
A Freikorps-nál kicsit leül a hangulat, és mintha a közönség is megtizelődött volna. Ezen nem lepődtem meg, mert igazából nem egy amcsi fogyasztóbarát zenét játszó zenekarról van szó. Azon viszont igen, hogy a „tömeg” aztán elég gyorsan visszaszállingózik, és néhányan nem csak szemlélik műsort, de táncolnak is a zenére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a társaság ezen része már eléggé el volt varázsolva, és talán csak azt nem értették, miért énekel a Bully Boys németül. Mindenesetre a németek is lenyomják a legnagyobb slágereiket, és kitartóan muzsikálgatnak, de nekem is inkább az előzenekar volt az, ami jobban bejött. Kb. 51 perc Freikorps után vissza is térnek az amerikaiak, de pár perc után körvonalazodik, hogy ez a már korábban látott felvétel. Ezzel ugyan elérjük a borítón feltüntetett 2 óra 13 perces műsoridőt, de ez valójában akkor is csak bő 100 perc.
Ha valamiféle összegzést kellene adnom a végére, akkor azt írnám; Két RAC óriás emlékezetes fellépéséről fennmaradt videó, aminek kivitelezésében ugyan alapvető hibákat ejtettek, de nem olyanokat, amik befolyásolnák a szórakozásunkat.
133 perc. Menü nincs. Jó VHS minőség.
Bár új kiadványról van szó, a „menü” segítségével csak a két fellépő között ugrálhatunk. A kivitelezés tehát most sem a legjobb, de legalább a borítóra nem lehet panaszunk. Értelemszerűen a hazai csapat kezd; a Bully Boys, és 52 percen keresztül nem is hagyják el a színpadot. Ez még egy klasszikusnak mondható felállás, ahol a jelenlegi énekes még a dobok mögött sertepertél. Ez annyiban volt csábító számomra, hogy itt még az amerikaiak csak slágerekkel operáltak, nem úgy mint a későbbiekben, amikor is a jobb alkotások mellé került azért a lemezekre töltelék is bőven. A létszám amerikai viszonylatban magasnak mondható, de nem fogható például egy németországi banzáj méreteihez. A műsor viszont ezerszer jobb, mivel itt olyan nóták is felcsendülnek, amikért a megszállt némethonban bilincsbe vinnék el a zenekar tagjait, a szervezőket, a közönséget, meg az éppen véletlenül arratévedt járókelőket is. Bakik vannak ugyan (például rögtön az első szám felénél elmegy a vokál), de a több kamerával való operálás, a zenekar produkciója nem érezteti velünk maradandóan ennek hatásait.
A Freikorps-nál kicsit leül a hangulat, és mintha a közönség is megtizelődött volna. Ezen nem lepődtem meg, mert igazából nem egy amcsi fogyasztóbarát zenét játszó zenekarról van szó. Azon viszont igen, hogy a „tömeg” aztán elég gyorsan visszaszállingózik, és néhányan nem csak szemlélik műsort, de táncolnak is a zenére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a társaság ezen része már eléggé el volt varázsolva, és talán csak azt nem értették, miért énekel a Bully Boys németül. Mindenesetre a németek is lenyomják a legnagyobb slágereiket, és kitartóan muzsikálgatnak, de nekem is inkább az előzenekar volt az, ami jobban bejött. Kb. 51 perc Freikorps után vissza is térnek az amerikaiak, de pár perc után körvonalazodik, hogy ez a már korábban látott felvétel. Ezzel ugyan elérjük a borítón feltüntetett 2 óra 13 perces műsoridőt, de ez valójában akkor is csak bő 100 perc.
Ha valamiféle összegzést kellene adnom a végére, akkor azt írnám; Két RAC óriás emlékezetes fellépéséről fennmaradt videó, aminek kivitelezésében ugyan alapvető hibákat ejtettek, de nem olyanokat, amik befolyásolnák a szórakozásunkat.
133 perc. Menü nincs. Jó VHS minőség.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése