skip to main |
skip to sidebar
B&H wants you for the Race War
A borító színes, és a grafika is kellemes látványt nyújt. A filmindító képernyő sokkal igényesebb mint az első résznél. Menü azonban még mindig nincs.
A doku 1990-től kezdődik. A bevezető klipek kifejezetten jól sikerültek. Ezúttal amerikával kezdünk. Tom Metzger és a W.A.R. (White Aryan Resistance) mozgalmán keresztül próbálják bemutatni az amcsi helyzetet. Amerikai esetek (pl.: egy etióp megölése), Aryan Fest (sok felvétel van rajta a magyar tévében is leadott „Skinheadek: a gyűlőlet mozgalma” című filmből), Extreme Hatred, Storm Section zenekarok, WAR TV.
Kb. félóra után egy spanyol híradórészlet adja hírül, hogy a kopaszok ott is aprítják a népet. Az antifa felvonulás természetesen vörös csillaggal zajlik, majd a komcsi punkok elmondják, hogy hozzájuk képest mennyire gyávák a skinek (természetesen maszkkal a képükön). Utána egy kopasz nyilatkozik szintén maszkkal, majd pár kemény antifa csöves egy drogtanyán nyilatkozik hihetetlen bátorságáról.
Ezután jew yorki híradó a német neonácikról „The fourth reich” címmel. Van itt minden; síró öreg zs...., akinek csúnya dolgokat kiabáltak a kopaszok, rostocki grillsütés, katonai kiképzés, auschwitz, felvonulások. Párhuzamot próbálnak vonni az amcsi színtérrel is. Gerhard Lauck és az NSDAPAO, interjú egy KKK vezetővel, és eközben hogy kellően érzékeltessék a társadalmat fenyegető veszélyt; többszöri bevágások zsidó deportálásokról.
A „48 hours on hate street” elnevezésű amerikai híradós műsor következik. Ebben megismerkedhetünk egy híres mesterszakáccsal, aki nem mellékesen a KKK egyik vezetője. Figyelemmel kísérhetjük, egy utcai megmozdulását is, amikor pár tucat aktivistával szerveznek egy utcai demonstrációt a martin luther king emléknapon. A demokratikus tömeg (többségében feketék) természetesen megpróbálja szétverni őket. A vérontás elkerülése érdekében a rendőrség buszokkal menekíti ki őket a csetepatéból. Mivel a megvadult demokraták hoppon maradtak, nekiesnek a maroknyi rendőrnek, és törve-zúzva pusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Ebben semmi új nincs, ezt már megszokhattuk. Viszont az érdekes, hogy amikor a békés tüntetők egyik vezetője elkezdi üvöltözni, hogy minden a fehérek miatt van (eközben a feketék nekiesnek a velük szimpatizáló fehéreknek is), és az egyik szintén ebbe a liberális táborba tartozó fehér veszekedni kezd vele, hogy igenis vannak rendes (!) fehérek is, a feketék egész egyszerűen leütik. Nem érdekli őket semmi. Szétverik a rendőröket is legyen az fekete vagy fehér, egymást, rendőrautót és civilt, mint már említettem, gyakorlatilag mindent. Valljuk be, ebből a szempontból demokraták. Ők nem más fajokat, hanem egész egyszerűen mindent és mindenkit gyűlölnek. Ennek hangot is adnak. Legalábbis nekem ez jött le a felvételből. Amikor elfogynak a fehér szimpatizánsok, akkor egymásnak mennek. Az egészben az a legszebb, hogy még mennek az élő felvételek, amikor a fehér fajvédők már otthon ülnek a tévé előtt és röhögnek a tomboló demokratákon.
A folytatásban fordul a kocka. Történt ugyanis, hogy a Forsyth elnevezésű városkáról kiderült, hogy 100%-ban fehérek lakta. Ez természetesen megengedhetetlen egy olyan demokratikus országban, mint az U.S.A.. Na de mit lehet tenni? A megoldás; feketéket kell betelepíteni. Ezt persze a bennszülött lakosság sem hagyja szó nélkül és megpróbálja elkergetni őket. Csodák csodája itt a demokraták meg sem kísérlik megruházni a rasszista fehéreket. Lehet, hogy azért, mert a fehérek itt többen vannak? Ehelyett énekelni kezdenek, de ez se megy zökkenőmentesen, mivel záporozik rájuk az áldás a lakosok kezéből.
Egy gyors vágás, és már megint Metzger ad interjút (szerintem ez a pasi többet szerepelt a tévében, mint az akkori elnök). Utána a „SSisters of hate” következik szintén Amerikából. Ez Elizabeth-ről (akiből náci skinhead vezető lett) és Spring-ről szól, aki Aryan Nations aktivista. Megszólaltatnak több hölgyet is, akik nemes egyszerűséggel kijelentik, nem akarják feketék között felnevelni gyermekeiket.
A következő „Week in week out” összeállításban meglátogatjuk Európát, főként Wales-t. Folyamatosan feltűnik gerry gable újságíró, aki ezúttal sem tagadja meg önmagát (Ez az ember olyan ronda, hogy be kéne tiltani). Híradás a Violent Storm zenekar „balesetéről”, spanyol körkép egy rendezvény kapcsán (amire a VS-t is meghívták), Davis náci vezető, aki többek között Wales elszakadásáért küzd. Egy rövid tömegbunyó, amit megint az antifák robbantanak ki, ilyenformán próbálva megakadályozni egy skinhead koncertet. Természetesen nem sikerül. Sok huza-vona után végülis a koncert erős rendőri jelenlét mellett lezajlik, és később a bunyó mint „Battle Of Waterloo” vonul be a történelembe.
Az amerikai „Cry hatred” összeállítás adja tudtunkra, hogy az NS zeneipar virágzik és ennek hatására az államokban rengeteg gyilkosság történik. Szám szerint; 1. Megszólal George Burdi a Resistance Records-tól (ma már a szeretetről prédikál, és cigány nője van). A RaHoWa, New Minority zenekarok rövid bemutatása után egy összecsapás Burdivel az élen, aki rommá ver egy nőstény sharpot (ezért került később börtönbe, ahol aztán elvesztette az öntudatát, no meg az eszét is).
Jew-yorki utcai verekedés „kopaszok” között, Paul Burnley (No Remorse) interjú. „Panorama” híradó egy újabb felvonulásról, és hogy a pakik mennyire félnek Angliában, valamint a muszlimok rettegése néhány náci falfirka miatt. Skinhead kocsma néhány ismerős arccal, BNP felvonulás, tiltakozó újságírók, és egy kellemes fejrúgás.
Végezetül egy Cseh(szlovák) bejátszás skinheadek és vörösök (punkok összecsapásával) fűszerezve.
Ha véleményt kéne formálnom, csak azt tudnám mondani, amit az első résznél. Így inkább nem teszem.
2 óra 39 perc. Menü nincs. Léptetni sem lehet, csak tekerni. Rossz VHS minőség. Általában színes, néhol fekete-fehér de élvezhető.
No Remorse – This Time The World (1988)
A 80-as évek végén egy fiatal londoni kopasz srác bizonyos Paul Burnley néhány barátjával megalapította a No Remorse elnevezésű formációt, ami pár év alatt a WP zene csúcsára ért, majd onnan botrányokkal kísérve hatalmasat zuhant. A banda 1988-ban Londonban vette fel debütáló albumát, amit aztán a francia Rebelles Européens adott ki. Ahogy a bookletben olvasható ez a korong mind a zenekart, mind a kiadót rögtön feltette a térképre. Baloldali szervezetek próbálták megakadályozni a lemez terjesztését, természetesen hiába. A felvétel hihetetlenül sikeres lett és a srácok nemsokára állandó vendégei lettek a Skrewdriver és Brutal Attack duónak.
A CD 11 nótát tartalmaz, de a későbbi bootleg kiadásokra feltettek még két bónusz nótát is; a We Fly The Swatikát és a Robert Matthews-t. A borító teljesen hétköznapi, a kezdetleges, egyszerű, 4 oldalas szabványt követi. A fedőkép Nicky Crane keze munkája, akinek szerintem ez a legjobb alkotása. Igazi brit skinhead muzsikát készítettek a fiúk. Középtempós, ritmusos könnyen fogyasztható nóták születtek. Az album az elmúlt bő 20 év alatt végleg bevonult a klasszikusok közé. Elég csak végigfutni a számlistán (This Time The World, Smash The Reds, stb.).
13 szám 36:27 perc
Live Recording At The Live & Loud Festival in Donk
(Close to Bruges) In Belgium
February 26th 2000
Egy véletlennek köszönhetően jutottam birtokába ennek a lemeznek még az új évezred elején. Az akkori és a mai napig tartó angol és német nyelvű kiadványok erdejében kerestem valami számomra igazán egzotikus lemezt, és mivel egy-két francia zenekaron kívül nem nagyon ismertem semmit, felkeltette érdeklődésemet a színtérre szinte berobbanó vallon zenekar. (Belgium népességét a hollandul beszélő flamandok és a franciául beszélő vallonok alkotják. A két nép egyébként nem igen szívleli egymást, amit a legjobban talán az ország északi részének; Flandriának egyre növekvő függetlenségi törekvése támaszt alá.) Ezt az érdeklődést csak fokozta, amikor megtudtam, hogy egy hölgy is szerepet kapott a mikrofonnál. Ha rosszmájú akarok lenni, akkor halkan megjegyezném, hogy talán nem is olyan nehéz Valloniában vezető bandának lenni, mivel gyakorlatilag szinte nincsen jobboldali zenei színtér (Vagy ahogy még anno a Pannon Bulldogban olvashattuk; Budapest bármelyik kerületében több bőrfejű van, mint egész Belgiumban). Természetesen megrendeltem bemutatkozó lemezüket, de mivel az akkor éppen teljesen elfogyott, helyette ezt a CD-t küldték.
Apropó jobboldal. Bár igaz, hogy a banda zenéjében egyáltalán nem politizál, mégis inkább ide sorolnám őket, egyrészt mivel a CD-ben található képeken jól látható, hogy az énekes „White Law” pólóban állt színpadra, másrészt pedig már akkor is (és azóta egyfolytában) vállaltak fellépéseket olyan bandákkal, mint a Mistreat, KBK, stb.
A külalakkal semmi gond. A számomra ismeretlen Hit Records teljesen átlagos munkát végzett. Színes, szépen kivitelezett borító képekkel, taglistával, de semmi több. A célnak megfelel, ennyi. A rosszfiúk (ez a Les Vilains jelentése) a klasszikus OI! vonalat követik és bár nem szokványos, hogy egy debütáló album éppen egy koncert lemez legyen, az eredmény nem rossz. A minőség elég jó, a dalok is méltó beharangozói az első stúdióalbumnak. Bár nem politizálnak, nem tartoznak a sör, buli, lányok, bunyó csapatok kötelékébe sem. A saját számok mellett helyet kapott néhány feldolgozás is, mint például a Dure Realité (Bunker 84), Skinhead Girl Warrior (Warzone), Wonderwall (Oasis). Mivel koncert anyagról van szó, van olyan dal, ami kétszer is elhangzik, de ez egyáltalán nem zavaró. Aki szereti a francia nyelvet és a koncertfelvételeket, annak mindenképpen kellemes zenei élmény.
14 szám 38:58 perc
Norske Legion (1996)
A kilencvenes évek közepén a Kriegsberichter 2 videóján figyeltem fel a CD ajánlók között erre a lemezre, amit mint az első norvég WP kiadványt reklámoztak. Az ajánlóban elhangzott dalrészlet igazán tetszett, így amikor később felfedeztem az egyébként ritkaságszámba menő CD-t az MSR Productions oldalán, minden különösebb hezitálás nélkül megrendeltem.
A borító szép, színes, de ugyanakkor igen egyszerű. Gyakorlatilag a dalcímeken és pár fotón kívül semmi információt nem tartalmaz. Az egyébként kihajtható 4 oldalas CD „könyvecske” belső két oldala pl. tök üres. Ami a zenét illeti, középtempós, egyszerű, néhol talán kissé monoton rockot hallgathatunk 4 számon keresztül természetesen norvég nyelven. Ez alól kivétel az utolsó szám, ami egy percnél rövidebb, és abból áll, hogy kellemes háttérzenével kísérve beszél az egyik előadó. A mini album „húzónótája” egyébként az első (Gjennom Kamp Til Seier), ami igazán kellemes, de ezt a nótát már hallottam a Pluton Svea előadásában is, ami így számomra eléggé lerontja az értékét.
Dicséretes a Pro Patria Records-tól, hogy kiadták ezt az EP-t. Igaz, hogy rövid és nem egy kiemelkedő alkotás, de Norvégia nem arról híres, hogy ontaná magából a zenekarokat, így igazi kuriózumnak számít. Őszintén szólva ezen a bandán, és a Vidkuns Venner-en kívül nem is igazán hallottam WP zenekarról. (Hacsak nem számítjuk ide a Haggis-t, bár számomra ők inkább antikomcsi punkoknak tűnnek, nem NS-nek.)
4 szám 11:04 perc
Gangsters Or Revolutionaries – A Smear Job Or A Documentary ?
1999-ben készült Ainaskin DVD-ről van szó, amit még Jasa (Kriegsberichter) adott ki. A külalak megfelel az akkori kor követelményeinek; színes borító, számítógépes szerkesztéssel (ez természetesen mára már eléggé egyszerűnek tűnik). A hátoldalon is színes képek, illetve angol nyelvű leírás egy „Max The Knife” elnevezésű úriembertől, hogy tulajdonképpen mire is számíthatunk.
A C18 angliai csoportjáról készült tévéfilmeket gyűjtötték össze, és másolták fel egymás után a lemezre. Menü nincs a lemezen, hacsak a szokásos indítóképernyőt nem számítjuk annak. Léptetni sem lehet, csak tekerni, ami elég nagy baj, mivel egy elég nehezen emészthető gyűjteményről van szó. Körülbelül két órás a film, de az ember már kb.: egy óra után a DVD tokot markolássza, és azon gondolkozik, miért is adott ki pénzt erre a szörnyűségre. Több esetet is megismerhetünk, de ezeket is többször taglalják, ami nem lenne baj, de ugyanazt hallhatjuk újra és újra mindenféle plusz infó nélkül. Nagyrészük rekonstruált esetek, illetve nyilatkozatok. Például egy zs.... személyiség nyilatkozik arról, hogy őt felhívta és megfenyegette a C18, és ezért ő nagyon fél. Talán az egyetlen pozitív dolog, hogy feltűnik a megboldogult Mr. Röfi alias CharLie Sargent C18-as vezér valamint rendőrségi alkalmazott. Érdekes ezeket az embereket mozgófilmen látni, akik olyan erősen befolyásolták a brit skinhead mozgalmat, még ha negatívan is.
Nem igazán hiszem, hogy bárkinek is ez lenne a kedvenc DVD-je, és őszinte elismerésem annak, aki egyhuzamban végig tudja nézni az egészet (persze alvás nélkül).
Kb.: 2 óra (de egyszer sem bírtam végignézni, így a borítóra hagyatkoztam, ami sajnos nem 100% megbízható). Menü nincs. Léptetni sem lehet, csak tekerni. Rossz VHS minőség.
Day Of The Sword – Ear To Ear (1995)
A 90-es évek közepén egy fiatal amerikai; nevezetesen Scott Stedeford létrehozta egyszemélyes zenekarát, és nem sokkal ezután elkészítette -véleményem szerint- minden idők legjobb keresztény White Power lemezét. Az „Ear To Ear” (Fültől-fülig) 1995-ben jött ki a White Terror Records és a Panzerfaust Records közös kiadványaként. Ez utóbbi egyébként abban az időben a legjobb és legaktívabb kiadó volt széles e világon. (Sajnos a kiadó működése gyászos véget ért, amikor nyilvánosságra kerültek a tulajdonos thaiföldi szex túráival kapcsolatos e-mail-ek. Ezenkívül kiderült az is, hogy Anthony barátunk mexikói anyukával büszkélkedhet, ami aztán végleg kiverte a biztosítékot. Ezután a legaktívabb kollega; Byron Hammerskin barátai segítségével a Panzerfaust romjaiból létrehozta a mai is működő Free Your Mind Productions-t.) Tehát a borítóra semmiképp nem lehet panasz. Tartalmazza a dalszövegeket, ami azért érdekes, mivel a pogány körökben is elismert zenész rengeteg bibliai szöveget csempészett a dalokba.
A zene hatalmas. Rendkívül jól sikerült, fülbemászó rock albumot sikerült letenni az asztalra, ami az idők során semmit nem vesztett népszerűségéből. Remek dalok, és slágerek mint az orwelli világot idéző „Big Brother”, a náci Németország diadaláról szóló „White Supremacy”, vagy a napjainkban egyre aktuálisabb „There’s No Crime In Being White”. A saját dalokon kívül még a Led Zeppelin sláger „Whole Lotta Nothin’ ” valamint 5 Skrewdriver feldolgozás is helyet kapott. Ezek talán a legjobb Skrewdriver feldolgozások, amik valaha készültek.
Ez az úriember bebizonyította, hogy egy keresztény felfogású album ugyanúgy lehet harcos és remekbeszabott, mint bármelyik odinista, pogány korong. Emellett azt is, hogy ezt a harcos felfogást komolyan gondolja, hiszen Robert Matthews-hoz (The Order / Bruder Schweigen) hasonlóan ő is mindent megpróbált, hogy pénzt szerezzen a mozgalomnak. Jelenleg börtönbüntetését tölti néhány bankrablás miatt, amit az Árja Köztársasági Hadsereg tagjaként követett el.
16 szám 52:14 perc
Mistreat – Korai Évek + Faith And Fury (1995)
A Mistreat zenekart 1988-ban alapította Muke egy kelet-finnországi kisvárosban, Kouvolában. Kezdetben még Synthetical Bastards néven futottak, de 1989-ben új tagok jöttek, és a nevet is megváltoztatták. 1990-ben készítették első felvételüket egy EP-re a finn A.A. Records-nál. A „Skins Rule” című szerzeményt vették fel a kiadó válogatás EP-jére. Ezután Arska váltotta az eredeti gitárost, és a hangzás még rockosabb lett. 1991-ben elkészítik első demójukat az új felállással, majd 1992-ben a másodikat, ami már a „Faith And Fury” címet viseli. 1994-ben a „We Ain’t Gonna Fade Away” című slágerük rákerül a Dignity Records válogatás Skinhead Revolt című EP-jére. Ezután néhány tagcsere következik, majd 1995 március 11-én nagysikerű koncertet adnak Helsinkiben a Midgards Söner társaságában. A fellépésen mindössze három tagú zenekar később felvette első albumát, ami csak néhány barát segítségével valósulhatott meg. Április 22-én vonultak stúdióba, és nem sokkal később megjelent a lemez. Ez volt az első White Power lemez, amit Finnországban vettek fel.
Hát körülbelül ennyit lehet megtudni a CD borító belsejéről a banda kezdeti életéről. Most a 2006-os NorthX Records-os újrakiadásról beszélek. Az első kiadás természetesen az Ainaskin-nél jelent meg és tartalmazta a dalszövegeket is. A kiadást követően a kiadványt pár hónap alatt elkapkodták, és legalább két-három újranyomást megért. A már említett 2006-os kiadás tudtommal az utolsó, és a belső borító tulajdonképpen csak egy széthajtható papírka, ami a fenn közölt történetet tartalmazza finnül és angolul, egy köszönetlistát, illetve belül két további Mistreat CD ajánlót, valamint a kiadó címét. A felső oldalon egy szép festmény, ami a finnek nemzeti címeréből ismert oroszlánt (ezúttal nyugalmi állapotban) ábrázolja, de ha valaki ezek után sem tudná melyik nemzethez tartoznak a legények (valljuk be, az oroszlán szinte minden európai nemzet jelképei között megtalálható), akkor a Leó fölött álló hölgy kezében lévő zászló a segítségünkre lehet. Összességében elég szegényes, de a mai letöltögetős korban örüljünk, hogy egyáltalán kiadnak még lemezeket.
A zene szerintem sima rock, bár általában punk-rockként vagy OI!-ként szokták meghatározni ezt a típusú muzsikát. A szövegek többségében angolok, de találhatunk rajta két finn nyelven előadott nótát is. Ezzel már az első hallgatásra a szívembe lopták magukat, hiszen bár az is igaz, hogy nem árt, ha az ember érti a szöveget, és így eljut hozzánk az a bizonyos „üzenet”, nekem már tele van a bakancsom azzal, hogy gyakorlatilag már a vlagyivosztoki szénbányász is angolul jelenteti meg a lemezeit, és elfelejti, hogy legalább néhány nótát csempésszen fel a CD-kre a saját anyanyelvén. Mindenesetre a Mistreat ezt remekül megoldotta. Többségében angol nóták, de minden albumon legalább egy-két finn, ami számomra igazi felüdülés jelent sekélyes finn nyelvtudásom ellenére.
Tehát a zene rock. Rendkívül dallamos rock. A szövegek – mind az angol, mind a finn – jól eltaláltak. Három-négy sláger (Hang The Scum, We’re Ready, stb.), és emellett még 10-12 átlagon felüli dal. Ha ez még nem lenne elég, arra is ügyeltek, hogy egy-egy régi finn katonanótát feldolgozzanak amolyan Mistreat-es stílusban. Ez esetben a „Njet, Molotoff”-ot.
19 szám 48:50 perc
