Blue Eyed Devils – It Ends…

Blue Eyed Devils – It Ends… (2003) Néha elgondolkozom azon, hogy miért is tartunk ott, ahol. Olyan „nemzeti ébredést” élhettünk át pár évig, amelyre, ha a méreteit tekintjük ’45 óta nem volt példa. Volt több ezer „elszánt harcosunk”, minden sarkon alakult egy nemzeti rock zenekar (csak azért nem skinhead, mert hát annyira azért nem illik politikailag inkorrektnek lenni). Aztán ahogy azt a „csúnya”, „gonosz” ős kopaszok előre megmondták; pár év után a „nagy forradalmárok” elkezdtek visszamászni oda, ahonnan jöttek. A drogdiszkók mélyére, a szivárványszínű kocsmákba. Sokan kérdezték, miért nem írok magyar zenekarokról, különös tekintettel a nemzeti rockra. Azt hiszem, aki volt már ilyen jellegű koncerten, annak nem kell nagyon magyarázni. Ha már magyarázni kell, az régen rossz. Meséljem el, hogy az egyik nemzeti rock banda húszéves koncertjén végig egy füstös vigyorgott a képembe, vagy hogy a legnépszerűbb zenekaruk koncertjein a „haza élharcosai” szó nélkül kerülgetik a küzdőtéren tábort verő dakota családokat? Soroljam a sok hülyeséget, amit az ehhez a szegmenshez tartozó emberek például az Interneten összehordanak? Hogy az egyik legnépszerűbb híroldalon „a nemzet egy harcos leánya” az őstörténeti cikkre reagálva azt fejtegeti, hogy mennyire büszke az ujgur tesókra, és ha ő még egyszer meglát egy magyart „White Power” pólóba, hát meg fogja neki mondani a magáét. Istenem csak add, hogy ott legyek, amikor ez megtörténik! Add, hogy ott legyek, amikor a kedves brádör azt akarja megmagyarázni, az Internet után egy koncerten is, hogy a törökök tulajdonképpen fehérek. Add, hogy ott legyek, amint a német vendégzenekar tagjainak ezt előadja. Persze a kívánságom nem fog valóra válni. De legalább kedves olvasóim most már talán kezditek kapizsgálni, miért az a véleményem a nemzeti rockról, ami. A közönség ugyanis akár tetszik, akár nem, minősíti az adott csapatot is. Ez a blog nem ezeknek az embereknek szól. Inkább olyanoknak, mint a kékszemű ördögök hazai fanatikusai, akiknek 2003-ban az egyik szemük sírt, a másik nevetett. Nevetett, mert a „We’ll Never Die” válogatás mellé begyűjthettek egy új lemezt is, sírt, mert az új korong egyben az utolsó is volt. Rövid lemez, rövid booklet. De legalább a színvonal sem változott. Az IE tartalmaz minden olyan stílusjegyet, ami miatt a BED meg tudta hódítani a világot. Nálunk is fertőztek rendesen, és sokan még mindig hordozzák a tüneteket. Hiába hirdeti a cím azt, hogy vége, a java még csak most jön. Sok hős meg fog halni, sok vér el fog folyni… 7 Szám 17:54 perc